“Boldog vagy.”

Talán október lehetett. Nehéz október reggel, igen. Ismeritek az ilyet. Még nincs tél, de az ősz is elmúlt már nyomtalan. Kellett a kalap a szélben. Rohanás az egyetemre, kémia, vagy hasonló. Első óra, már öt perce ott ülök a hátsó padsor jobb szélén. Elvileg.

Az előadó ajtajában alacsony lányka. Papírt osztogat. “Remek, kirúgtak. Vagy fizessek valakinek a lehajtott vécéülőkéért.” Nem, kérem szépen. Jobb, még ennél is jobb. Felmérés! Ez az, végre! Kíváncsiak a sekélyes véleményemre, itt, az egyetemen, ím, boldogan halhatok meg a kémiaterem hátsó padsorában. Majd Temessenek a vécé mellé. Úgyis azt látogatom a leggyakrabban az egyetemen. Meg a büfét.

Lássuk, lássuk. Nevet nem kérnek. Jó, legalább nem tudnak feljelenteni később emiatt. Hogy azt mondja “Nemed: “. Mi ez a familiáris stílus? “A következőkben értékeld, hogy miként érzed magad az egyetemen, illetve milyenek az ambícióid.” Hmmm…. Ambíciók. Igen, valaha hallottam már ezt a szót. Akkor illik ambícióról beszélni, ha messze jövendővel, meg öszve jelenkort, és hathatsz, alkothatsz, gyarapíthatsz. Remek. Miként érzem magam. Igen, persze. Képzeljünk el egy levizelt Picasso-festményt a sárban.

Elég ebből, végezzünk ezzel a felméréssel. A kémia fontosabb (nem. nem az. de érzem, hogy deus ex machina a csillagok felé hág a vérnyomásom. spontán.). “Miért jelentkeztél az egyetemre?” Jó csajok, drog, buli, pia. Mi másért? “Szeretsz ide járni?” Az inkvizíciót jobban kedveltem.

Tulajdonképp nem értem, mi zavart. A kérdések? Nem. Azt írok be, amit gondolok. Érzek. Tudok. Látok. Az engem körbevevő lánykák, akik a létező összes kérdésre az _elvárt_ választ írják be? “Miért szeretsz ide járni?” – “Már 3 éves korom óta doktornő szerettem volna lenni blablabla…”. Már petesejt korom óta nefrológus szakasszisztens akartam lenni, csak az a fránya gyerekkor közbe jött, meg még a gimnázium is. DE most már itt vagyok, egészen a tiétek, erőszakoljatok meg, hadd legyek hű lányotok, és adjátok elém, belém a diplomát… Nem, ez sem dühíthet fel ennyire. Ha ők tényleg szeretnek 24-ből 28 órát tanulni, ahelyett, hogy fociznának, olvasnának főznének vagy kutyáznának, hát hazudják az. Végülis magánügy.

Ohhó, közben változnak a kérdések! “Értékeld hetes skálán, hogy a következőkből mennyire igazak rád az alábbi állítások.” Ó, móka. Értékelhetek. Én. Méghozzá hetes skálán. A hetedik te magad légy…. Nézzük. “Orvos szeretnél lenni.” Na, a lányka előttem beikszelte a tízest. Hetes skálán. Itt mellettem meg átlyukasztotta a papírt örömében. Jó. Legyen hármas. Gyenge hármas. “Jó orvos szeretnél lenni.” Gyerekek, ne trükközzünk. Kettes. Anyátok. Én átlátok a szitán. “Mostanában sokat vagy a barátaiddal.” Meg anyáddal is. Egyes. “Boldog vagy.”

“Boldog vagy.”

“Boldog vagy.”

Talán az előadó ércesre torzult hangja (unja a mester?), talán a mészfehér falak sikolya, talán a kinti csípős szél zúgásának friss emléke szakította ketté a dobhártyám, és cikázott be agytekervényeimig. Boldog vagy. Értékeld hetes skálán, hogy.

Értékeld, gyerünk, te világok szégyene, utolsó tehéngané, értékeld hát! Mire vársz, nézd azt a boldogot előtted, megint behúzta a tizenhatost, nézd a másikat, majd’ megeszi a papírt! Értékeld hát. Értékeld… Ér… té…

Nem. Nem vagyok boldog. Ezer meg ezer év is eltelhetett, millió csepp a Dunán, lehetsz százhuszat verő szív: boldog sosem. Hirtelen minden olyan világos, olyan elérhető, elviselhetetlenül könnyű lett, mint ama bölcsnek a fügefa alatt. Nincs boldogság. Huss és hopp. Sem hetes, se… semmilyen skálán sincs. Nem kértek önámítást is a feladatban. Amúgy is. Kit tudok átverni? A legnagyobb ellenfelemet – magamat.

Gyászoljatok hát, ti boldogok, itt ülök, kémiaórán, végre mindent értek, hála nektek és a nyomorult kérdéseiteknek.

Van ilyen. Wellington azt mondaná: “így kell veszíteni, fiam.” Sic transit gloria mundi. Már látom, mi dühített. Átugrottam a “Mikor voltál utoljára boldog?” kérdést is. Tudat alatt, spontán. De annyi baj legyen. Írj be egy rohadt nagy egyest. Olyan kacifántosat. Ne érdekeljen, hogy két nap vagy tizennyolc év alkotja-e az egyes szárát. Minden perc fölösleges volt. Minden egyes megerőszakolt és teherbe ejtett percért kár. Az egész számít, csak az egész. Annak az értékét meg most írtam a lapra. Sic transit…

“Boldog vagy.” Már azt is elfelejtettem, mit jelent egyáltalán.

————————————————————————————————————————————————

Nem tudom, mit tartogat a jövő. Ahogy ültem, a keleti teák hamuszín gőzében, felvillant előttem lába íve. A kék-fekete kockás zokni. Nem, túl nehéz most a szemem, hunyjuk be. Nem, így sem jó, nem látom őt. Az arcát. Haját, szembogarát. Ajkait. Nem látok semmit. És mindent látok ismét.

Lett volna alkalmam. Száz meg száz. De oka volt az égieknek, hogy Sziszüphosszá nyomorítottak. Görgetem a követ, görgetem évek óta, fagyban, hóban, nyáron, tavasszal, barátokkal, nélkülük. Görgettem. Idáig.

Talán. Igyunk előre a medve bőrére, ez az! Sosem tanulsz a hibádból, sosem. Ez a te veszted, ez a te sorsod. Sziszüphosz.

Legalább mindent látok ismét.

És látom őt is. Az arcát. Haját, szembogarát. Ajkait.

“Boldog vagy.”

Boldog vagy. Hagyd a hetes skálát másra. Legalább erre a hat órára. És nem akarom őt összetörni. De egyszer végre már én is boldog akarok lenni. Szeretném, ha szerethetném. Vagy nem. Nem tudom… Sziszüphosz a teázóban.

Quod fuimus estes.
Quod sumus fos erites.
Mille anni passi sunt.

~ Szerző: mcamigo on február 1, 2009.