Nyelvében él. De meddig?
“Melyet apáink őriztek, | Elpusztítják szép nyelvünket.” (Csángó himnusz)
Alig sejtjük, hogyan keletkezett. Egyidős az emberrel, a gondolkodással, vagyis azzal a modellező folyamattal, mely során az éntudat felismeri, értelmezi a világ (legalább érzékelhető) jelenségeit. Hipotézisek és elméletek sora magyarázza a gondolat és nyelv között fellelhető kapcsolatot. Heidegger szerint a nyelv nem más, mint az emberi létezés kiteljesedése, vagyis az a tény, hogy nyelvet beszélünk, az ontológiai lehetőségeink legtisztább, legősibb, legmélyebb megvalósulása. Gadamer és Ricoeur emellett megfogalmazza a nyelv hermeneutikai szerepét is: az ember a nyelv használatával (=pragmatika) újraalkotja mind önmagát, mind pedig az adott jelrendszer szimbólumait (=szemantika). Kijelenthetjük tehát, hogy nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat tételezhető fel, melyet az ún. Sapir−Whorf-hipotézis is erősít: e szerint a nyelv struktúrája önmagában hordoz egyfajta világlátást, mely alapvetően meghatározza a kognitív és pszichés folyamatok irányát (pl. így születnek a szociális sztereotípiák stb.).
A bábeli rengetegből egyedülálló módon kiemelkedik anyanyelvünk: a magyar. Bár történetéről könyvtárak szólnak, nap mint nap jelennek meg új publikációk, amelyek bővítik ismereteinket, feltételezéseinket. Nyelvészeink például beszéltek már finnugor, török, uráj-altáji (szerény, tudatlan személyem is ezt preferálja a finnugor elmélet ellenében), sőt etruszk és sumér eredetről is – mindez jelzi a magyar szabályrendszerének, szókincsének, gyökereinek sokrétűségét. A történelem folyamán számos más nép kultúrájával, hagyományaival és így nyelvével érintkeztünk, következésképp a kulturális értelemben vett nemzetek közötti (=internacionális) kapcsolataink rekonstruálása nehéz, de nem lehetetlen feladat. Fontos felismerni továbbá, hogy a nyelv nem csupán e módon, hanem a beszéd és az írás lehetőségének kihasználásával is segít fenntartani az adott (jelenleg a magyar) nemzet tradícióinak tovább élését generációról generációra. A kulturális emlékezet közvetlenül – esetleg forráskritika nélkül – örökített verbális és nonverbális elemei csak ilyenképpen kapcsolódhatnak be szervesen nemzeti identitásunk felépítésébe. És miért fontos mindez? Megállapíthatjuk, hogy a történelem tér- és időbeli hagyományát (vagyis a történelmi kontinuitást, folytonosságot) elsődlegesen a nyelv teremti meg. Sajnos e tény oda-vissza érvényesül: ha egy nép nyelvét veszíti, hamar megválik a történelmi definícióitól, következésképp nemzeti gyökereitől, és – pusztulásra ítéltetik. Az emberiség története sok negatív példával szolgál e tétel alátámasztására: elég megvizsgálnunk az ausztrál aboriginek (=veddo-ausztraloid őslakosok), az észak-amerikai indiánok vagy a közép-szibériai nomád törzsek esetét – mind-mind nyelvüket vesztett vagy vesztő, emiatt elkerülhetetlenül hanyatló népek.
Vegyük a legrosszabb lehetőséget. Ha a magyar nyelv a mostanihoz hasonló ütemben degradálódik, zilálódik, akkor rövid távon elbúcsúzhatunk identitásunktól, önmagunktól. Sajnos a jelen keretek között az aktív, tudatos nyelvpolitika és –védelem megvalósíthatatlan: a vezető politikai és társadalmi elit a globális folyamatoknak engedve ugyanis tagadhatatlanul apellál a magyar romlására. Hol a helyesírásunk (Közép-Kelet-Európában a lengyeleken kívül csak mi rendelkezünk kiforrott helyesírási rendszerrel!), hol a paradigmarendszerünk, szókészletünk (átvegyük-e a magyartól idegen indoeurópai jövevényszavakat stb.), hol pedig a nyelvhasználati szabályaink (pl. a germanizmus, anglicizmus problémája) szúrják a szemüket. A későbbiekben még részletesebben írok az irányított (vagy legalábbis „felügyelt”) nyelvi pusztításunk egyéb okairól, azonban most kell leszögeznünk az első folyományt: aki a nyelvet uralja, az a történelmet is uralhatja. És aki a történelmet uralja, az korlátlan befolyással rendelkezik a nemzet fölött.
A huszadik században Orwell megteremtette – saját elképzelései alapján felépített – antiutópiáját (részletekért tessék elolvasni az ’1984’ című regényét). Ebben az alternatív világban a uralkodó réteg az ún. újbeszél nyelv bevezetésével létrehozza az információ és gondolat feletti teljes kormányzati ellenőrzést. Az első bekezdésben részletesebben kitértem a nyelv és gondolkodás közötti kapcsolat(ok) felvázolására, ennek fényében érdemes végigvinnünk a következőket: ha nemcsak a közösséget (család, nemzet stb.), de az egyént is uralni akarjuk, akkor meg kell teremteni az ellenállás lehetősége nélküli individuális létmódot. Azonban ez a létmód paradoxiális helyzetű, hiszen a gondolat mindig szabad, és a nyelv artikulációjával akár rezisztenssé, forradalmivá, ellenállóvá és tiltakozóvá is teheti az egyént. Az orwelliánus világban ezt az opciót épp a nyelv átalakításával törölték el: kiirtották az önálló, kritikus gondolkodást irányító, azt befolyásoló szavakat, így létrehozták a „tökéletes alattvalót”. Természetesen ez csupán antiutópia (azaz a negatív társadalmi-ideológiai tényezők explicit felnagyítása esztétikai és irodalmi eszközök segítségével), de a mögöttes logika mindenképp megfontolandó. Említettem, hogy a (magyar) vezető elit okkal nem tesz semmit a nyelvi romlás ellen. Az okot pedig Orwell igazságából szűrhetjük le: tedd tönkre a nemzet nyelvét (ennek a folyamatnak az „antiutopisztikus” párhuzama az újbeszél létrehozása), ezzel elpusztítod az önálló gondolatot, a szabad rációt, a logikus, retorikailag megalapozott kritikát és az értelmezést. Vagyis létrehozod azt a honpolgárt, mely identitásától fosztottan önmaga paródiája, és munkaerején, valamint szavazati jogán kívül semmivel sem rendelkezik (a „tökéletes alattvaló” orwelli gondolata). Második folyomány? Szerintem világos: az egyén aktív ellenállásának és gondolati szabadságának előfeltétele a nyelv érintetlensége és védelme (vagyis szabadsága).
Tanulságos dolog nyelvészettel foglalkozni. Nem csupán azért, mert megismerhetünk pár csuvas-török szót, elsajátíthatunk néhány közmondást, vagy a sarki fűszeres szellemi nívóját jelző beszédkultúrától eltérő minőséget építhetünk fel, hanem mert sok-sok társadalmi, politikai, sőt ideológiai összefüggésre is fényt deríthetünk. Amelyik országban az oktatáspolitika alapját a „kompetenciaközpontúság” képezi, vagyis ahol pl. a magyarérettségi kitöltéséhez egy tollon kívül másra nincs is szükségünk, ahol a nyelv hazai védelme kimerül a reklámok felületes ellenőrzésében (ha egyáltalán ellenőrzik őket az igencsak elfoglalt hivatalnokaink), ahol a határon túl élő magyarok nyelvi autonómiájának támogatása csupán politikai ígéret (vagy més az sem), ott lehet gyanakodni a teljes vezetőgárda megalomán, diktatúraközeli haljamaira. Nem azt állítom, hogy szükségképpen bekövetkezik az orwelli jóslat, de a nyelv leépítése (ráadásul törvényes keretek között, az értelmiség teljes asszisztálásával) a tradíciók tovább adásának megzavarását, végeredményben pedig a nemzeti identitás megbontásának fenyegető veszélyét hordozza magában. És mit tehet a magyar, aki elkerülné a tragédiát? Én azt tanácsolom, ne feledjük két klasszikusunk sokszor gyalázott szavait:
“Nyelvében él a nemzet.” (Gróf Széchenyi István)
“Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” (Kölcsey Ferenc)
Válasz