De profundis

Palesztin vagyok. Napégette arcom sállal fedem, és parittyával, kövekkel szállok szembe a falumra támadó, irányított gépterrorral. Mint Dávid Góliát ellen. Allah nevében!

Ír vagyok. Hárfám ötszáz éve játssza sorsunk édes mártírdalát. Ujjbegyeimen vér csörgedez, miközben távoli, zöldellő rétek és roppant kőszirtek visszhangozzák: Cúchulainn nemzete, ébredj!

Tibeti vagyok. A világtól elzárva, hegyi remeteként, szentélyemben hirdetem az ember örök nagyságát, elpusztíthatatlanságát. Ezért kell meghalnom. Lelkem szabadsága: népem szabadsága.

Ujgur vagyok. Bűntelen türk nemzetem bukásra ítéltetett. A sztyeppék végtelenjén át vágtató szilaj vadló – a természet mágikus ereje, rabságából szabadult fogoly, népem örök igazsága!

Örmény vagyok. Három generációnk tömegsírja mellé állított keresztre feszítenek, mert kezemet imára mertem kulcsolni. Csontom törik, a szög az eleven húsba mar, fejem szögesdrótból font korona övezi. Ki fog hát megsiratni?

Tuvai vagyok. A turáni tölgy utolsó, lehajló ága. Torkom dalát hallgassa a sólyom, a farkas, a szarvas, a medve: minden lélek dicsérje az élet csodáját! Lovaink hátán csak így várhatjuk nemzetünk méltó halálát.

Indián vagyok. Láttad már a préri horizontján lenyugvó isteni Napot? Ittál már friss hegyi patak kristályos vizéből? Csodáltad már a szabadon szárnyaló sas szemében ülő tüzet? Én vagyok, itt vagyok. Ősi iszony, könnyben fogant panasz – a rezervátum sötétje.

Nyenyec vagyok. Az erdőnk mélyén, a sámán szabad lelke visz minket egyre magasabbra és magasabbra. Hujj-hujj, virágnak virága, a világfa új bimbót növeszt! Ha földjeinken nem, majd az égben.

Skót vagyok. Wallace vezetésével egyszer már hadba indultam. Most én hívom harcra a felföld klánjait, ma az én dudám merész dallamára esküszik fel minden skót! A korona lovas katonákat indít ellenünk, de mi hisszük: minden ló megbotlik, ha bogáncsba lép.

Mongol vagyok. Temüdzsin évszázados átka vállaimon: a hajdani arany fényű csillogás mára ódon, patinás romlás. Mint a bomló nemezkaftán, széthullottunk nemzetségek laza szövedékére. Jurtáink melegében, a fénylő nap hevében. Kegyelem.

Bosnyák vagyok. Népem sziget Európa közepén. Népem szigete kalózok tanyája, népem szigete démonok pokla. Népem szigete háborúk tárgya, évszázadok óta tornyosuló sírhant. Népem szigete maga a halál.

Székely vagyok. Csaba királyfi elhagyott vitéze. Ím, maroknyian alászálltunk a Tejútról a kőútra. És vérünkkel borítottunk a tájat. Mádéfalva, Arad – értünk zengenek a szent hegyek! Mégis, mégis porlunk?

Baszk vagyok. Már senki sem beszéli őseim nyelvét. És míg az albokán felzendül történelmünk rejtett imája, a hispán bika meghajszol minket: földjeinket, falvainkat, temetőinket hátrahagyva menekülünk, mint hajdan a mórok.

Kurd vagyok. A sivatag vándorló pásztora. Hét angyal kiválasztott földi seregének hű katonája. A páva – sorsom, sorsunk hírhozója – nyugtalan tépkedi színes tollait. A hegyek mögött, a lenyugvó Nap sugarai alatt hirtelen szél támad. Homokvihar. Gázfelhő.

Finn vagyok. Kantélém halk dala panaszként tör fel a fjordok mélyéről. Hideg, északi hóvihar pusztítja a fenyvesek sötét rengetegét – évszázados rémület. Karélia, érted sírunk!

Katalán vagyok. Hispánia ibér nemzetét ötszáz év kegyetlen frigye kötelezi a hitvesi alázatra. Vérnászban fogant hűség, vérnászként fogant szerelem: főbenjáró bűn Isten színe előtt!

Eszkimó vagyok. Nálunk minden más. A vidék nem terem növényt. Éjjelem nappal, nappalom az éjjel. Az égi fények alatt felhangzik a katajjaq szózata. Szülőföldem, anyaföldem.

Breton vagyok. A kelta nemzetek utolsó ékes csillaga. Barbár gallok, nyelvemtől idegenül csacsogó gyilkosok – anyaföldem ádáz bitorlói. Dalomat zengem a Beg ar Raz-ról, és lassan tovaszáll minden ajakra: Breizh népe sosem adja meg magát!

Hanti vagyok. Nyelvem záporesőként veri a bűnös világ bűnös göröngyeit. Tízezer év létezésére tízezer év elmúlás. Testvéreim, véreim – manysik, cseremiszek, vepszék, a puszták népei mind: vérünk legyen az áldozatok szövetsége!

Okszitán vagyok. Száz meg száz évnyi háborúk, forradalmak, éhínségek, árulások és lázadások sora tépett. Sorsom így rendeltetett a történelem viharában. De töretlenül hiszek szbadságban, egyenlőségben, testvériségben!

Maori vagyok. Az óceán partján álltam, fekete hajam távoli fuvallat borzolta, mikoron megpillantottam hajóikat. Többet nem volt békesség a szigeten. Feldulták kunyhóinkat, teherbe ejtették asszonyainkat. De magukra vonták a Tiki haragját.

Walesi vagyok. Sárkányos kelta. Man szigetéről és Cornwall mellől, a bárdok énekéből, a mítoszok rejtekéből, Glyndŵr sírjából – a nárcisz új hajnalt virít!

Magyar vagyok. Ezer éve fújom az ötágú sípot. Mert hangszerem összetörhetik hitvány zsoldosok, kóbor ebek és a hazugság papjai: nemzetem annyi balszerencse, oly sok viszály közt is él a Kárpátok hegyei között! Töretlenül.

(„Mindörökre!” – Katinak, Andrásnak, Alinak, Istvánnak, Seamusnek)

~ Szerző: mcamigo on július 26, 2008.