Mindig az, aki sosem
„Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe” (József Attila)
Úgy szakadt rá az éjszaka gyilkos, kíméletlen súlyával, mint tomboló vihar után a kicsavart fa megroppant ága. A távolban minden pont, minden fény egyszerre indult meg, és feje fölött, fejében félelemként sűrűsödött össze. A hold – meztelen jégtányér egy csillagtalan égen–, a kert fáinak, füveinek sötét árnyai, a ház tornyosuló fal-bérce, a csontig maró hideg szél: csupán a rémület és iszony közé vetett lélek utolsó mentsvárai.
Nem tehetett róla. Sosem volt gyenge, bár sosem harcolt az istenek kiszámíthatatlan szeszélyével. A létezés oldhatatlan, halálig befejezetlen görcse, melyet legnagyobb gondolkodóink erkölcsnek neveznek, fiatal, tizenéves arcára máris mély ráncokat szántott. De talán éppen ez tudta megtartani őt a világi káoszban, hol álom nélkül álmodóként élni kényszerült.
Az istenek azonban mást rendeltek el. Ez az este másként kellett, hogy alakuljon, mint a többi száz meg száz – elmúlt és eljövendő egyaránt. Épp az egekbe magasodó gesztenyefa alatt haladtam el, mikor megláttam Őt. Hosszú, barna haján megtört a meztelen jégtányér fénye. Önmagába zárt, a görög márványszobrokhoz hasonlatos tökéletesség. Tekintete egy közeli, elérhetetlen pontban találkozott az enyémmel. Talán csak a nesz zavarta meg – gondoltam –, talán csak lépteim hangjára riadt fel, mint az erdő mélyén, hűs forrásnál békét lelő szarvasünő. Megéreztem: Ő sem a hűs forrását, sem békéjét nem leli. Megálltam a gesztenyefa tövénél. Csak akkor vettem észre, hogy könnycsepp indul meg hófehér arcán. A tekintet, mely egy gondolatnyi pillanattal ezelőtt még szebb, jobb holnapot hirdethetett, most magába roskadt a magány éjjelén.
Közelebb léptem szarvasünőmhöz. Ő figyelt és várt, mintha ezer éve itt várna, a kert mélyén, egyedül, minden balsors és rontás ellenére. Újabb könnycsepp. Szívem immár élénkebben, más ritmusra vert, míg arcán végigfutott a gyémántos csillogású fájdalom. A kert, a szél lépteim zaját visszhangozta. Egészen átadta magát a szenvedélynek, mire mellé ültem.
Lassan, halkan zokogott, csupán néha-néha buggyant elő hangjának édes csengése. Az éjszakába hullajtott gyöngyszemek mindegyike egy teljes élet kínjára, sorsára rímelt. Mint az a büszke ember, ki a síron túlra viszi lelke igazát, a gyémántcseppek is rögvest belébújtak földanyánk ölébe. Csendben átkaroltam síró angyalom. Éreztem teste melegét, remegésében felismertem azt a megmagyarázhatatlan, titkos erőt, mely világot fenntart, de világot pusztíthat is. És rongyos vándor-ingem itta magába a könnyeket.
Nem tudtam, nem tudhattam, mit tartogat még az éjszaka árnya. A hold fénye egyre élesedve sütött, a fák, füvek mind nekünk intettek, miközben a vad szél körülölelte őket. Ő már nem szólt semmit. Tudtam, hogy nem folytathatom zarándoklatom, tudtam, hogy az istenek Őt rendelték nekem utolsó célként. Tudtam: maradnom kell.
Hűség. Hűség önmagadhoz, vagyis hűség az égiekhez. Hűség társaidhoz. Valaha egy bölcs a fügefa alatt azt mondta: a hűség a legjobb kapcsolat két ember között. Bizony mondom néktek, a talpunk alól kifutó élet, a fejünk fölött elrepülő nikkel-idő mind ez ellen hajtanak minket. Még csak át sem érezhetjük, mit jelent a valódi, tiszta, méltóságteljes együtt-létezés, egymásban-létezés, máris nyomtalanul eltűnünk őseink mellé a porba.
A hűséget rendelték nekem az istenek. A hűséget rendelték neki az istenek. És Ő tovább hullatta könnyeit. És én tovább ültem mellette. Ültem, és fejünk fölött félelemként sűrűsödött össze a kíméletlen éjszaka minden démona.
Iszony és rémület között mindig az, aki sosem.
Válasz