Mi a bajom az oktatásüggyel?

De előbb olvasói válasz a múltkori Kínás talányomra (csak András kedvéért ). Tényleg két Kína létezik, az egyik a mindenki által ismert maoista Kínai Népköztársaság, mely geopolitikailag a Huang-Ho és a Jangce vidékén húzódik – leszámítva azt az apróságot, hogy ez a Kína három független országot (Tibetet, Ujgurisztánt - ők amúgy turáni-türk nemzetként a rokonaink, sőt ezt mind a mai napig vallják is, valamint Belső-Mongóliát) is illegitim megszállás alatt tart. A másik Kína a Kínai Köztársaság, mely jogilag a kommunisták által provokált kínai polgárháború után, 1949-ben született – Tajvan szigetén. Érdekesség, hogy itt is egypártrendszer van, csak itt a Kuomintang (kínai konzervatív-nemzeti párt, nyíltan antikommunisták) a vezető erő. Ennyit Kínáról.

Adok még egy megfejtendő kérdést. Az alábbi képet egy közismert oldal egyik videójából fényképeztem ki.

Kérdés: mi a feltűnő az alábbi képen?

Enyhébb szellemi képességűeknek: a képen látható két bácsiból az egyik elkúr, a másik székely mondás. A helyes megfejtők között… nem sorsolok ki semmit, viszont boldog leszek, hogy.

És most, amit a címben ígértem:

Mi a bajom az oktatásüggyel?

1. Az oktatásügyünk jelenleg képességközpontúnak definiálja önmagát, valójában éppen ez az, ami tökéletesen elmarad a 12 évnyi tanulmányok alatt. Vajon mi az oka, hogy általános és középfokú intézményt elvégzett tanulók ezrei képtelenek: a, szöveget értelmezni (erről már szól egy előző bejegyzésem); b, az ún. “általános műveltség“-üket mozgósítani iskolán kívüli , vagyis nem felelet- és “dolgozathelyzetekben”; c, egyszerűbb természettudományos összefüggéseket felismerni és/vagy alkalmazni; d, a világot oszthatatlan egészként felfogni, vagyis mindig, mindenkor meglátni az összefüggést, az ok-okozati viszonyt, a mögöttes logikát, a szervező erőt? Véleményem szerint ismét több okra lehet visszavezetni a problémát.

2. Mindenekelőtt megemlíteném, hogy a nemzeti kerettantervünk a “modern”, “civilizált” nyugati országokhoz képest lószar hagy némi kívánnivalót maga után. Amit a diákok manapság tanulnak, az nem csupán kevés, hanem végtelenül lebutított is: a sok-sok összefüggéstelenül előadott tény és adat sosem fog egységes egésszé összeállni a fiatal fejekben. Ezen a helyzeten sajnos ronthat a tanárok felületes előadásmódja, a “keveset, de azt gyengén”-elv módszeres alkalmazása is. A minimális, de silány minőségű tananyag mellett másodlagos problémaként kiemelném a módszertan átadásának (teljes) hiányát is. Mit értünk módszertan alatt? Jelen esetben azt a képességet, hogy a diák képes-e tanári – vagy egyéb – felügyelet nélkül, önállóan feltárni, felfedezni egy adott “tananyag” (vagyis az emberi tudás egy darabja) értelmét, felépítését, szerkezetét. A ‘70-es évek Amerikájában egy bizonyos Skinner azt állította, hogy éppen ez a folyamat képezi minden tanulási folyamat biológiai alapját , vagyis a helyes módszertan elsajátítása nem más, mint a sikeres tanulás (egyik) záloga. Tehát ha tényleg önállóságra, individualizmusra akarjuk nevelni a csemetéket (és nem csupán szavazati joggal rendelkező, globalista konzumfogyasztóként akarjuk viszontlátni őket a jövőben), akkor nem szabad elfeledkezni a sok, logikusan felépített tananyag és az ehhez szükséges módszerek elsajátításáról sem.

3. A nemzeti kerettanterv módszeresen kihagyja az ún. “készségtárgyak” mélyreható oktatását (ennek természetesen politikai-ideológiai okai vannak). Mit értek készségtárgyon? Bármely olyan tantárgyat, melyet nem lehet csak úgy, éjfélkor, otthon a pici seggünkön fenekünkön magolva elsajátítani, melyhez több gondolkodás, kognitív logika kell, mint esetleg más tárgyakhoz. Ide tartoznak: irodalom és nyelvészet, filozófia, teológia és vallásismeret, etika és erkölcstan, rajz és vizuális kultúra, valamint ének-zene. Nézzünk párat ezekből:

4. Irodalom és nyelvészet. Erről szintén egy teljes bejegyzésem szól, pontosabban az olvasásról, bár a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Leginkább az irodalom az a tantárgy, melyhez a megfelelő kulturális ismeretek mellett komoly értelmezési képesség is szükségeltetik. Nem. Balassit, Csokonait, Camus-t vagy Kafkát nem lehet sem műveltség, sem kellő odafigyelés, koncentrálás nélkül megérteni. Sajnos azonban a kerettantervben nem szerepelnek azok a módszertani és lexikális tudnivalók, leírások, melyek fiatal korban megalapozhatnák a helyes olvasás képességét. Fiatal kor, igen. Személy szerint már a felső tagozatosok szellemi életének, gondolkodásmódjának értelmezésre való szoktatását is indokoltnak látnám.

A gimnáziumi irodalom tananyag másik nagy problémája pedig: a túlzott irodalomtörténet sulykolása. Természetesen fontos, tagadhatatlanul fontos ez a szemlélet, hiszen az irodalom belső struktúrája csakis így válik egységes egésszé (ez az irodalom ún. szellemtörténeti megközelítése). Azonban be kell látnunk azt a sajnálatos tényt, hogy pl. a kilencedikes, 13-14 éves nebulónak semmi, de semmi “köze”, affinitása nincsen pl. Homéroszhoz – legalábbis ő akkor úgy érzi (megáll a világ, de én is így éreztem hajdan). Van olyan ismerősöm, aki éppen az Odüsszeia orrvérzésig való olvas(tat)ása során utálta meg az irodalmat mint tantárgyat. Ezért a kezdeti, kilencedikes időszakban lehetőség nyílhatna akár kortárs, akár könnyebben befogadható művek olvasására is (ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül: Arany János, akit – remélem – nem kell bemutatnom, szintén ezt vallotta).

Azt már meg sem említeném, hogy a mai diáknak alig marad ideje olvasni a sok másik ostobaság tárgy mellett…

Folytatása következik!

~ by mcamigo on június 9, 2008.