Ezek a mai… II.
“Olvasás nélkül lehet élni, csak nem érdemes.” (Kodály Zoltán nyomán)
Ülök a metrón. Mellettem csinos hölgy, élete teljében (nem illik leírni, hogy tizenéves), kis piros táskával. Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak. Táskák nyitódnak. Csinos hölgy matat mobiltelefon és intimbetét között, majd előhúzza zsákmányát, mint oroszlán az elharapott torkú gazellát: egy könyvet. Felcsillan sötétbarna szemem (érzitek az egocentrizmust?), vajh kitől mit olvas szívem csücske itt mellettem. Ken Follett. Ó, remek. “Just another bestseller” – hogy az ismert humoristát idézzem.
E kis intermezzo csupán egyetlen példa a sokból. Ha történetesen a ma embere olvas, akkor sem irodalmat. Nem szólok a kivételekről, mert értelemszerű, hogy nem velük van a gond.
Joggal merült fel nemrégiben egyik pécsi irodalmárunkban a kérdés, hogy 12 év irodalomtanítás és -érettségi után miért nem válnak tömegesen olvasókká a fiatalok. Nyilván, a reális az lenne, ha legtöbbjük felnőttként is gyakran forgatna könyvet, nemcsak a távkapcsolót és/vagy a blikk-típusú vécépapírkivonatot.
Véleményem szerint a kérdés nem válaszolható meg könnyen. Elsőként érdemes észrevennünk: globális tendencia látszik kibontakozni (nem, a fejlett[nek bélyegzett] “nyugaton” sem jobbak a statisztikák), mely tagadhatatlanul a telekommunikáció és az internet elterjedésére vezethető vissza. De vajon mit és min változtathat, hogy a könyvespocokat lassan minden háztartásban a szélesnézőkés plazmatévé, a sugárhajtású rádiótelefon és a vécéülőke alól is elérhető világháló váltja fel?
A fenti folyamat már önmagában megváltoztathatja az olvasási szokást, pontosabban az olvasás módszerét. Igen. Az olvasásnak is van módszere, metodikája, eljárása – és ahány irodalomelméleti iskola, annyiféle (gyakran ellentmondásos) elképzelés. Egy központi tételben azonban megegyezhetünk – a ma emberének olvasástechnikája korántsem azonos az akár 15-20 évvel ezelőttivel: míg hajdan az ún. lineáris olvasás (a szöveget egymásutániságában, a nyomtatás fő vonalait követve, viszonylag lassan, de értelmezve olvassuk) dominált, most a hálózatos (menő szóval hipertextes) olvasás látszik teret hódítani. Ez utóbbi módszer tulajdonképp a szöveg gyorsolvasását jelenti, azaz jóval felületesebb, kevésbé értelmező, mint korai elődje.
Mit jelent, mit is eredményezhet mindez? Véleményem szerint két, egymástól külön választható, de párhuzamosan fejlődő folyamat körvonalazódik:
1. A kortárs, posztmodern irodalom romlik. Íróink, költőink, akik a művészi hajlamokkal kevésbé megáldott (=tehetségtelen, félanalfabéta) tömegeknél jobban érzékelik a változás szelét, sokszor tudat alatt, sokszor sajnos tudatosan “rájátszanak” az eseményekre, vagyis saját műveiket alacsonyítják le. Ez persze sosem megy a mennyiség rovására: ez mindig a minőséget tépi ki az irodalomból. Részint haraggal, részint bánattal tölt el, hogy a magyar alkotók legtöbbje a nyelv lassú szétzilálásával, a morális értékeink és hagyományaink leépítésével próbál “olvasó-kompatibilis” szövegeket alkotni, mely szövegek – az én értékítéletem szerint – nem tekinthetők műalkotásnak.
2. Az olvasó képtelen a “régi”, vagyis nem kortárs szövegeket értelmezni. Már nem jelent sem katarzist, sem szellemi kalandot, erőfeszítést elolvasni Joyce-t, Kölcseyt, Byront vagy Szabót, mert egész egyszerűen a szöveg semmit se mond befogadójának. Mivel a “régit” nem érti, az “újat” nem meri, az olvasó – szó szerint – elidegenedik az irodalomtól. Ez hogyan nyilvánul meg pl. a diákság esetében? Úgy, hogy az irodalmat nem az emberi civilizáció létezésének, nem a tudat, morál és intuíció oszthatatlanságának bizonyítékának, hanem egy nyomorult tantárgynak tekinti! Egy a többi közül, amit ha nem értünk meg, akkor bemagolunk. Nem véletlen, hogy az érettségi intézményét is ehhez kellett butítani. De a “felnőttek” se különbek: filléres könyvekből, filléres közhelyekből merítik filléres tudásukat.
Most várható lenne, hogy megoldást kínáljak, vagy tanácsot osszak. Nem fogok. Aki figyelmesen, értelmező olvasással eljutott idáig, az érteni fogja a probléma forrásait és a megoldás módját. A megoldás maga pedig ott rejlik minden könyvespolcon…
Pár évtizeddel ezelőtt Marshall McLuhan meghirdette a Gutenberg-galaxis végét. Mondván, most már nem lesz szükség se könyvekre, se nyomtatásra, semmire. McLuhan tévedett. A Gutenberg-galaxis él, létezik, lüktet – egyedül mi távolodunk tőle, mérhetetlen sebességgel. Minden egyes, vörös retikülből előbányászott papírhulladékkal, minden egyes silánnyal és gagyival.
De a Gutenberg-galaxis él, virul, lüktet – és várja vissza a retikülös olvasókat is…
Válasz