Ballag már a…

Ma reggel felébredtem, és azon morfondíroztam (ismeritek a viccet? Rendőr sétál a rakparton, amikor észrevesz két fiatalt: – Na, maguk mit csinálnak itt? – Hát, csak morfondírozunk, biztos úr. – Na, ide azt a morfondírt!), szóval azon morfondíroztam, hogy miért vettem be édesjóanyám vérnyomáscsökkentőjét aszpirin helyett, és mit is írjak nektek. Nem mintha nem lenne ötlet, de mindent a maga idejében akarok elsütni, mint az Aurora az ágyúit. Jut is eszembe, a szövegeket megpróbálom hipertextuálissá tenni (= szöveg és külső hivatkozásai egymással párhuzamban futnak), hogy sok újat tanuljatok. Katt az Aurorára. )

Úgy döntöttem, kimásolom nektek az egyik ballagási beszédet. No, nem az udvarit: az témaválasztása ellenére megrendelésre készült, tehát. Inkább azt, ami a tanáriban hangzott el, kb. 50 ember előtt. Rövid, latin betűs írás, tehát az olvasása nem jelenthet számottevő gondot.

A szöveg amúgy Sütő András-rájátszás, erősen fenomenologikus világszemléletű (egyesek szerint épp’ ezért naiv – ami ugye annyira jellemez engem).

Mi mindig, mindig búcsúzunk. Talán az ismeretlenbe vetett hit, talán a reményteli jövendő az, ami szüntelenül messzebb és messzebb űzi az embert a megszokott mindennapjaitól. Egymástól is elválunk, mint fától a termése. És mégis tudjuk, érezzük: a búcsúzás sosem végleges.

Mélyen és szeretve tisztelt Tanáraink!

A teremtett természet egyik legnagyobb megfejtendő kérdését, csodás rejtelmét a füge kínálja fel nekünk. Ez az aprócska, bokor termetű növény rövid élete során temérdek virágot hoz, mégis csak párat érlel be közülük zamatos gyümölcsnek. Tudós emberek e meglepő tény mellett a következőt is megfigyelték: a füge virágát valójában sosem hullatja el, hanem körülnövi azt gyümölcsével.

Azt azonban még ők sem sejthetik, hogy valami bensőséges, megmagyarázhatatlan kapcsolat fűzheti a fügefát virágához. A lényeg ismét láthatatlan a szemnek: fügevirág és fügegyümölcs együtt alkotnak egységet. Születésük, életük és majdani eltűnésük mindörökre összefonódik. Nincsen külön virág, nincsen külön gyümölcs – ahogy a gyümölcsben tovább él a virág, úgy a virág is megmarad a gyümölcsben.

Mélyen tisztelt Tanáraink!

Talán minket is körülnőtt valami az évek során. Virágunkat körülnőtte az iskola fájának gyümölcse – a tudás vágya, mely ezen a fán szüntelenül csak nekünk termett, az erkölcs, mely a növény szövevényes gyökérzetét alkotja, valamint a magyar és egyetemes kultúra iránti elkötelezettség, mely élő törzsként támasztja alá az egész fát.

És mi egyek vagyunk. A fügefa virág-gyümölcsei vagyunk mind, egyek vagyunk, egyek lehettünk Tanárainkkal, Tanárainkban: felnöveltek-felneveltek minket, ahogy a fa a virágát, ahogy a virág a gyümölcsét. Így szellemi születésünk, életünk és végső eltűnésünk immár kétségbevonhatatlanul összetartozik.

Ahogyan az összefonódás erejét Kányádi Sándor is megfogalmazza versében:

Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.

És mi mégis mindig, mindig búcsúzunk. Pedig a búcsúzás – sosem lehet végleges.

~ Szerző: mcamigo on május 19, 2008.