“Boldog vagy.”

Talán október lehetett. Nehéz október reggel, igen. Ismeritek az ilyet. Még nincs tél, de az ősz is elmúlt már nyomtalan. Kellett a kalap a szélben. Rohanás az egyetemre, kémia, vagy hasonló. Első óra, már öt perce ott ülök a hátsó padsor jobb szélén. Elvileg.

Az előadó ajtajában alacsony lányka. Papírt osztogat. “Remek, kirúgtak. Vagy fizessek valakinek a lehajtott vécéülőkéért.” Nem, kérem szépen. Jobb, még ennél is jobb. Felmérés! Ez az, végre! Kíváncsiak a sekélyes véleményemre, itt, az egyetemen, ím, boldogan halhatok meg a kémiaterem hátsó padsorában. Majd Temessenek a vécé mellé. Úgyis azt látogatom a leggyakrabban az egyetemen. Meg a büfét.

Lássuk, lássuk. Nevet nem kérnek. Jó, legalább nem tudnak feljelenteni később emiatt. Hogy azt mondja “Nemed: “. Mi ez a familiáris stílus? “A következőkben értékeld, hogy miként érzed magad az egyetemen, illetve milyenek az ambícióid.” Hmmm…. Ambíciók. Igen, valaha hallottam már ezt a szót. Akkor illik ambícióról beszélni, ha messze jövendővel, meg öszve jelenkort, és hathatsz, alkothatsz, gyarapíthatsz. Remek. Miként érzem magam. Igen, persze. Képzeljünk el egy levizelt Picasso-festményt a sárban.

Elég ebből, végezzünk ezzel a felméréssel. A kémia fontosabb (nem. nem az. de érzem, hogy deus ex machina a csillagok felé hág a vérnyomásom. spontán.). “Miért jelentkeztél az egyetemre?” Jó csajok, drog, buli, pia. Mi másért? “Szeretsz ide járni?” Az inkvizíciót jobban kedveltem.

Tulajdonképp nem értem, mi zavart. A kérdések? Nem. Azt írok be, amit gondolok. Érzek. Tudok. Látok. Az engem körbevevő lánykák, akik a létező összes kérdésre az _elvárt_ választ írják be? “Miért szeretsz ide járni?” – “Már 3 éves korom óta doktornő szerettem volna lenni blablabla…”. Már petesejt korom óta nefrológus szakasszisztens akartam lenni, csak az a fránya gyerekkor közbe jött, meg még a gimnázium is. DE most már itt vagyok, egészen a tiétek, erőszakoljatok meg, hadd legyek hű lányotok, és adjátok elém, belém a diplomát… Nem, ez sem dühíthet fel ennyire. Ha ők tényleg szeretnek 24-ből 28 órát tanulni, ahelyett, hogy fociznának, olvasnának főznének vagy kutyáznának, hát hazudják az. Végülis magánügy.

Ohhó, közben változnak a kérdések! “Értékeld hetes skálán, hogy a következőkből mennyire igazak rád az alábbi állítások.” Ó, móka. Értékelhetek. Én. Méghozzá hetes skálán. A hetedik te magad légy…. Nézzük. “Orvos szeretnél lenni.” Na, a lányka előttem beikszelte a tízest. Hetes skálán. Itt mellettem meg átlyukasztotta a papírt örömében. Jó. Legyen hármas. Gyenge hármas. “Jó orvos szeretnél lenni.” Gyerekek, ne trükközzünk. Kettes. Anyátok. Én átlátok a szitán. “Mostanában sokat vagy a barátaiddal.” Meg anyáddal is. Egyes. “Boldog vagy.”

“Boldog vagy.”

“Boldog vagy.”

Talán az előadó ércesre torzult hangja (unja a mester?), talán a mészfehér falak sikolya, talán a kinti csípős szél zúgásának friss emléke szakította ketté a dobhártyám, és cikázott be agytekervényeimig. Boldog vagy. Értékeld hetes skálán, hogy.

Értékeld, gyerünk, te világok szégyene, utolsó tehéngané, értékeld hát! Mire vársz, nézd azt a boldogot előtted, megint behúzta a tizenhatost, nézd a másikat, majd’ megeszi a papírt! Értékeld hát. Értékeld… Ér… té…

Nem. Nem vagyok boldog. Ezer meg ezer év is eltelhetett, millió csepp a Dunán, lehetsz százhuszat verő szív: boldog sosem. Hirtelen minden olyan világos, olyan elérhető, elviselhetetlenül könnyű lett, mint ama bölcsnek a fügefa alatt. Nincs boldogság. Huss és hopp. Sem hetes, se… semmilyen skálán sincs. Nem kértek önámítást is a feladatban. Amúgy is. Kit tudok átverni? A legnagyobb ellenfelemet – magamat.

Gyászoljatok hát, ti boldogok, itt ülök, kémiaórán, végre mindent értek, hála nektek és a nyomorult kérdéseiteknek.

Van ilyen. Wellington azt mondaná: “így kell veszíteni, fiam.” Sic transit gloria mundi. Már látom, mi dühített. Átugrottam a “Mikor voltál utoljára boldog?” kérdést is. Tudat alatt, spontán. De annyi baj legyen. Írj be egy rohadt nagy egyest. Olyan kacifántosat. Ne érdekeljen, hogy két nap vagy tizennyolc év alkotja-e az egyes szárát. Minden perc fölösleges volt. Minden egyes megerőszakolt és teherbe ejtett percért kár. Az egész számít, csak az egész. Annak az értékét meg most írtam a lapra. Sic transit…

“Boldog vagy.” Már azt is elfelejtettem, mit jelent egyáltalán.

————————————————————————————————————————————————

Nem tudom, mit tartogat a jövő. Ahogy ültem, a keleti teák hamuszín gőzében, felvillant előttem lába íve. A kék-fekete kockás zokni. Nem, túl nehéz most a szemem, hunyjuk be. Nem, így sem jó, nem látom őt. Az arcát. Haját, szembogarát. Ajkait. Nem látok semmit. És mindent látok ismét.

Lett volna alkalmam. Száz meg száz. De oka volt az égieknek, hogy Sziszüphosszá nyomorítottak. Görgetem a követ, görgetem évek óta, fagyban, hóban, nyáron, tavasszal, barátokkal, nélkülük. Görgettem. Idáig.

Talán. Igyunk előre a medve bőrére, ez az! Sosem tanulsz a hibádból, sosem. Ez a te veszted, ez a te sorsod. Sziszüphosz.

Legalább mindent látok ismét.

És látom őt is. Az arcát. Haját, szembogarát. Ajkait.

“Boldog vagy.”

Boldog vagy. Hagyd a hetes skálát másra. Legalább erre a hat órára. És nem akarom őt összetörni. De egyszer végre már én is boldog akarok lenni. Szeretném, ha szerethetném. Vagy nem. Nem tudom… Sziszüphosz a teázóban.

Quod fuimus estes.
Quod sumus fos erites.
Mille anni passi sunt.

…wake me up when September ends…

”It’s the last days of our life” (Sum 41)

Holnap lesz az első alkalom, hogy nem kelek hat órakor, nem veszem fel a díszmagyart, nem öltöm magamra a bájvigyort az udvari beszédek alatt, nem veszem át az „ellenőrző füzet”-emet, vagyis: diákként már nem térek vissza a Horváth Mihály térre. Az iskolába.

Keserédes. Páran kérdezték, milyen érzés. Keserédes. 12 évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat. Az emberfia megszokja a biztonságot, az ismerős arcokat, a négy falat, a padját, a lépcsőket – az általános iskolát és a gimnáziumot egyaránt.

Valaha egy író vallomásra kényszerült: „every time, I die a little inside”. Néha meghalunk odabent. Legalábbis egy kis részünk. Tudom, írtam és mondtam – én írtam és mondtam ­–, hogy a négy, nyolc vagy tizenkét év tovább él bennünk. Tény. De az a kis láng, ami ott pislákolt az utolsó pillanatig, vagyis az első őszinte kézfogásokig és elköszönésekig, végleg kialudt. Mondhatni, ez csak természetes. Mondhatjuk, ez az élet része. Valami mindig elmúlik, helyébe (helyette?) pedig az új, ismeretlen lép. Ezért élet és halál – majdnem ugyanaz.

Százholdas pagony, a késések, rohanás, zöld kapu, portás bácsi (mai napig nem tudom a nevét), folyosó, főlépcső, szökőkút, tablók, folyosók, emeletek, büfé, hittanterem, a dühöngő (befalazták ezt is), futóverseny, hasraesések, sprint a menzáig, kicsengetés, aula, keringőpróbák, csillogó tekintetek, nappalok és éjjelek, a zongora, terasz, napsütés, udvar, kosár vagy foci, angolóra, könyvtár, Norbival nem loptuk ki a nagyszekrényt, a zálogba csapott álmok és ígéretek, 24 órás kosár, számtekterem, „Kempeld ki, bazmeg!”, bukások, dolgozat, „Baleó megint késett!”, sötétben zongorázás, lekapcsolják a villanyt a folyosón, nagytanári, fizika előadó, dobókockák, felelések, kitömött állatok, „Ma játszani fogunk!”, a bevett fájdalomcsillapítók, Dobos belémdöfi a szikét, Soma belémdöfi a szöget, Isten belémdöfi az érettségi bizonyítványt, emeletek, rajzterem, „Láttam Lenint a táblánál, fless!”, a teazacskó a plafonon, a hal a plafonon, hátsó tábla, galambdúcok, panorámaablakok, szekrények (Soma, megszereltük az ajtaját? Egyáltalán kiürítettük?), a bebúrt csipeszek, kanalak, vegyszerek és kémcsövek, az ellógott tesiórák, az ellopott ásványvizek, a szartároló rekesz, a fiúvécé kirúgott ablaka, Nagyterem, zongoraszóló, díjkiosztás, félelem, a szőkeségen megcsillanó napsugár, „És valaki ellopta a páfrányt is!”, performansz, Fazék-napok, teaház, romlás, omlás, koncert, előadás, „Ez itt Európa, ugye felismertük?”, Hobinka veri a padlót egy kalapáccsal, ver az élet (a nagybetűs?) 33 lelket, kognitív disszonancia, hoki az alagsorban, lúdavatás, „Cukorborsó”, a fények, a levert lámpa, a százharmindkettes terem kirúgott ajtaja, az igazgatói szobában megfagyott a történelem, pótlapok az ellenőrzőben, úttorlasz a folyosón, butulás a padon, szénné sütött melegszendvics, szerelem, szeretet, csalódás, hűség, pusztulás, lázadás, megnyugvás, unalom, béke, disputa, viták, “Versenyezzetek szépen”, a nagyobbik tesiterem, fekvőtámaszok, ballagások, virág, sok-sok virág, mosoly, beszéd, kicsik, nagyok, tanárok, konyhás nénik, Pygmalion-effektus, giccsbe úszó gondolatok, érthetetlen krikszkrakszok a táblán (netán matekóra volt?), énekkar, szakkör, a másik Fazekas, “Ne politizálj, te komcsi!”, puskázások, filmezések, elalutál a bagolyvárban, a tiltott liftezések (azóta ott rohad a villa meg a sörösdoboz a lámpában?), a kis beugró a lift mellett az alagsorban (persze tele kellett pakolni padokkal), “- Dolgozatszagot érzek! – Biztos a Robi volt…”, akvárium, váza, koszorú, parafatábla, címerek, órák, táncok, “- Tőletek zeng a folyosó! – De még nem ittunk semmit.”, osztálykarácsony, osztálykirándulások, józanodások (?), elzárt melegvízcsapok, a fizikaházi másolása, logaritmus, memoriterek, katonásan díszelgő egyesek, projektor, hangszóró, sas.fazekas.hu, az iskola rejtett szépségei, “- Mi ez a hang? – Beszélnek a falak.”, 132. terem, B, 411. terem, B.

Tizenkét év. Készen állok. Készen állunk?

every.time.i.die.a.little.inside.

Nyelvében él. De meddig?

“Melyet apáink őriztek, | Elpusztítják szép nyelvünket.” (Csángó himnusz)

Alig sejtjük, hogyan keletkezett. Egyidős az emberrel, a gondolkodással, vagyis azzal a modellező folyamattal, mely során az éntudat felismeri, értelmezi a világ (legalább érzékelhető) jelenségeit. Hipotézisek és elméletek sora magyarázza a gondolat és nyelv között fellelhető kapcsolatot. Heidegger szerint a nyelv nem más, mint az emberi létezés kiteljesedése, vagyis az a tény, hogy nyelvet beszélünk, az ontológiai lehetőségeink legtisztább, legősibb, legmélyebb megvalósulása. Gadamer és Ricoeur emellett megfogalmazza a nyelv hermeneutikai szerepét is: az ember a nyelv használatával (=pragmatika) újraalkotja mind önmagát, mind pedig az adott jelrendszer szimbólumait (=szemantika). Kijelenthetjük tehát, hogy nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat tételezhető fel, melyet az ún. Sapir­­−Whorf-hipotézis is erősít: e szerint a nyelv struktúrája önmagában hordoz egyfajta világlátást, mely alapvetően meghatározza a kognitív és pszichés folyamatok irányát (pl. így születnek a szociális sztereotípiák stb.).

A bábeli rengetegből egyedülálló módon kiemelkedik anyanyelvünk: a magyar. Bár történetéről könyvtárak szólnak, nap mint nap jelennek meg új publikációk, amelyek bővítik ismereteinket, feltételezéseinket. Nyelvészeink például beszéltek már finnugor, török, uráj-altáji (szerény, tudatlan személyem is ezt preferálja a finnugor elmélet ellenében), sőt etruszk és sumér eredetről is – mindez jelzi a magyar szabályrendszerének, szókincsének, gyökereinek sokrétűségét. A történelem folyamán számos más nép kultúrájával, hagyományaival és így nyelvével érintkeztünk, következésképp a kulturális értelemben vett nemzetek közötti (=internacionális) kapcsolataink rekonstruálása nehéz, de nem lehetetlen feladat. Fontos felismerni továbbá, hogy a nyelv nem csupán e módon, hanem a beszéd és az írás lehetőségének kihasználásával is segít fenntartani az adott (jelenleg a magyar) nemzet tradícióinak tovább élését generációról generációra. A kulturális emlékezet közvetlenül – esetleg forráskritika nélkül – örökített verbális és nonverbális elemei csak ilyenképpen kapcsolódhatnak be szervesen nemzeti identitásunk felépítésébe. És miért fontos mindez? Megállapíthatjuk, hogy a történelem tér- és időbeli hagyományát (vagyis a történelmi kontinuitást, folytonosságot) elsődlegesen a nyelv teremti meg. Sajnos e tény oda-vissza érvényesül: ha egy nép nyelvét veszíti, hamar megválik a történelmi definícióitól, következésképp nemzeti gyökereitől, és – pusztulásra ítéltetik. Az emberiség története sok negatív példával szolgál e tétel alátámasztására: elég megvizsgálnunk az ausztrál aboriginek (=veddo-ausztraloid őslakosok), az észak-amerikai indiánok vagy a közép-szibériai nomád törzsek esetét – mind-mind nyelvüket vesztett vagy vesztő, emiatt elkerülhetetlenül hanyatló népek.

Vegyük a legrosszabb lehetőséget. Ha a magyar nyelv a mostanihoz hasonló ütemben degradálódik, zilálódik, akkor rövid távon elbúcsúzhatunk identitásunktól, önmagunktól. Sajnos a jelen keretek között az aktív, tudatos nyelvpolitika és –védelem megvalósíthatatlan: a vezető politikai és társadalmi elit a globális folyamatoknak engedve ugyanis tagadhatatlanul apellál a magyar romlására. Hol a helyesírásunk (Közép-Kelet-Európában a lengyeleken kívül csak mi rendelkezünk kiforrott helyesírási rendszerrel!), hol a paradigmarendszerünk, szókészletünk (átvegyük-e a magyartól idegen indoeurópai jövevényszavakat stb.), hol pedig a nyelvhasználati szabályaink (pl. a germanizmus, anglicizmus problémája) szúrják a szemüket. A későbbiekben még részletesebben írok az irányított (vagy legalábbis „felügyelt”) nyelvi pusztításunk egyéb okairól, azonban most kell leszögeznünk az első folyományt: aki a nyelvet uralja, az a történelmet is uralhatja. És aki a történelmet uralja, az korlátlan befolyással rendelkezik a nemzet fölött.

A huszadik században Orwell megteremtette – saját elképzelései alapján felépített – antiutópiáját (részletekért tessék elolvasni az ’1984’ című regényét). Ebben az alternatív világban a uralkodó réteg az ún. újbeszél nyelv bevezetésével létrehozza az információ és gondolat feletti teljes kormányzati ellenőrzést. Az első bekezdésben részletesebben kitértem a nyelv és gondolkodás közötti kapcsolat(ok) felvázolására, ennek fényében érdemes végigvinnünk a következőket: ha nemcsak a közösséget (család, nemzet stb.), de az egyént is uralni akarjuk, akkor meg kell teremteni az ellenállás lehetősége nélküli individuális létmódot. Azonban ez a létmód paradoxiális helyzetű, hiszen a gondolat mindig szabad, és a nyelv artikulációjával akár rezisztenssé, forradalmivá, ellenállóvá és tiltakozóvá is teheti az egyént. Az orwelliánus világban ezt az opciót épp a nyelv átalakításával törölték el: kiirtották az önálló, kritikus gondolkodást irányító, azt befolyásoló szavakat, így létrehozták a „tökéletes alattvalót”. Természetesen ez csupán antiutópia (azaz a negatív társadalmi-ideológiai tényezők explicit felnagyítása esztétikai és irodalmi eszközök segítségével), de a mögöttes logika mindenképp megfontolandó. Említettem, hogy a (magyar) vezető elit okkal nem tesz semmit a nyelvi romlás ellen. Az okot pedig Orwell igazságából szűrhetjük le: tedd tönkre a nemzet nyelvét (ennek a folyamatnak az „antiutopisztikus” párhuzama az újbeszél létrehozása), ezzel elpusztítod az önálló gondolatot, a szabad rációt, a logikus, retorikailag megalapozott kritikát és az értelmezést. Vagyis létrehozod azt a honpolgárt, mely identitásától fosztottan önmaga paródiája, és munkaerején, valamint szavazati jogán kívül semmivel sem rendelkezik (a „tökéletes alattvaló” orwelli gondolata). Második folyomány? Szerintem világos: az egyén aktív ellenállásának és gondolati szabadságának előfeltétele a nyelv érintetlensége és védelme (vagyis szabadsága).

Tanulságos dolog nyelvészettel foglalkozni. Nem csupán azért, mert megismerhetünk pár csuvas-török szót, elsajátíthatunk néhány közmondást, vagy a sarki fűszeres szellemi nívóját jelző beszédkultúrától eltérő minőséget építhetünk fel, hanem mert sok-sok társadalmi, politikai, sőt ideológiai összefüggésre is fényt deríthetünk. Amelyik országban az oktatáspolitika alapját a „kompetenciaközpontúság” képezi, vagyis ahol pl. a magyarérettségi kitöltéséhez egy tollon kívül másra nincs is szükségünk, ahol a nyelv hazai védelme kimerül a reklámok felületes ellenőrzésében (ha egyáltalán ellenőrzik őket az igencsak elfoglalt hivatalnokaink), ahol a határon túl élő magyarok nyelvi autonómiájának támogatása csupán politikai ígéret (vagy més az sem), ott lehet gyanakodni a teljes vezetőgárda megalomán, diktatúraközeli haljamaira. Nem azt állítom, hogy szükségképpen bekövetkezik az orwelli jóslat, de a nyelv leépítése (ráadásul törvényes keretek között, az értelmiség teljes asszisztálásával) a tradíciók tovább adásának megzavarását, végeredményben pedig a nemzeti identitás megbontásának fenyegető veszélyét hordozza magában. És mit tehet a magyar, aki elkerülné a tragédiát? Én azt tanácsolom, ne feledjük két klasszikusunk sokszor gyalázott szavait:

“Nyelvében él a nemzet.” (Gróf Széchenyi István)

“Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” (Kölcsey Ferenc)

Oldás. Kötés.

1939. augusztus 23.: A hitleri Harmadik Birodalom és a Szovjetunió ratifikálja az ún. Molotov-Ribbentrop-paktumot. A megnemtámadási szerződés nyilvános része kimondta a szerződő felek egymással szembeni békés szándékát, valamint az egyik ország háborúba lépése esetén a másik semlegességét. Emellett a paktum titkos záradéka rögzítette Közép- és Északkelet-Európa egyes részeinek (Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország és Románia) érdekszférák szerinti teljes felosztását. Ezen országok közül csupán Finnország tudta megtartani függetlenségét és demokratikus államberendezkedését a későbbi szovjet invázió során.

1989. augusztus 23.: A paktum 50. évfordulóján, mindösszesen egy nap leforgása alatt létrejön az ún. “balti lánc”. A békés, polgári ellenállás során közel kétmillió balti ember fogta meg egymás kezét, hogy így hívják fel a figyelmet a három északi állam közös múltjára és történelmi sorsára. A Vilniusból kiinduló, 600 kilométer hosszú embersorfal – mely Észtországon, Lettországon és Litvánián is keresztülhaladt – énekszóval és gyertyagyújtással várta a hajnalt, míg egyes falvakban és városokban nyilvános miséket, koncerteket is rendeztek a szimpatizánsok. Eközben Ceaucescu és Honecker katonai segítséget ígért a szovjet vezetésnek a “forradalmi megmozdulás” leverésére.

“Man is not made for defeat. A man can be destroyed but not defeated.” (Ernest Hemingway)

“Gyurcsány a hibás!”

A mai bejegyzést a giccs halhatatlan jelenségének akartam szentelni. Amikor azonban ma reggel kávé és egyéb narkotikum nélkül is a csillagos égig szökött a vérnyomásom az egyik hírportálunk olvasása során, rögtön tudtam, hogy elnapolom az esztétikai gyorstalpaló posztot.

Kezdjük a pulzusszámemelő hírből vett idézettel!

A Demokratikus Hálózat azt követeli a Fidelitastól, hogy azonnali hatállyal állítsa le a “Gyurcsány a hibás” kampányt és írjon alá egy elvi állásfoglalást, hogy hasonló akciót a jövőben csak választási kampányokban indít – közölte Galba-Deák Ádám, a hálózat elnöke.

Csupán a teljesség kedvéért először beszéljünk a Fidelitas kampányáról. A fiatalok a régi rezsim ellenzőinek (pl. Inconnu Csoport) eszköztárából rátaláltak a matricára (nem tudom, mi tarthatott ennyi ideig), és most a kampány címének megfelelő szöveggel (“Gyurcsány a hibás!”) ellátott vignettaszerű vackokat ragasztgatnak szerte a városban – főleg olyan helyekre, ahol az irracionális rombolás és a destruktív magatartás leginkább szembeötlik. Bravúros, kérem szépen. Lassan, de biztosan a Fidelitas is eléri a Fiatal Baloldaliak Szövetségének (FIBISZ, vagyis a maszop házifiataljaiból verbuválódott partizánegység csapat) politikai-ideológiai színvonalát. Apropó, a FIBISZ épp azért szűnt meg, mert nem tudtak mit kezdeni a talpig csaló, opportunista zuslák zchususlclák cuslák czusczlák cuslák örökségével (ő volt a zsidókkal viccelődő sikkasztó, emlékszünk?). De kanyarodjunk vissza az eredeti problémához: fiaim-lányaim, lehet matricázni (mert sajnos van mire föl), de _ne_ maradjatok a pragmatizmus zsákutcájában! Egy kormány, egy diktátor, egy rezsim sem bukott meg 88 darab kiragasztott stenciltől. Tudták ezt az Inconnusok is, hamar tovább is léptek figyelemfelkeltőbb, populárisabb és – valljuk be – értelmesebb műfajok féle.

Következő pontban találjuk a szadeszközeli Demokratikus Hálózatot. Mind a 88 bejegyzett tagjával és elnökével együtt. Ne részletezzük a szervezet alapelveit – akit érdekel, az olvassa el a kiáltványukat (mely lényegében John Stuart Mill gondolatait ötvözi az erősen BTK-szagú, sznob ostobasággal). De vissza a hírhez, és figyeljunk jobban a szavakra! Ez a csoport már nem kér – ez “követel”! Hoppá, mit nekünk szólásszabadság és tolerancia. Pedig az überdemokraták honlapján olyasmit is olvashatunk, hogy ők e célok megvalósításáért rendíthetetlenül küzdenek, sőt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt is elhozzák a búsuló magyarnak. “Akkor mos’ hogyisvanez?” – teszem fel a költői kérdést, mint az egyszeri földműves a kvantumfizika előadás 35. percében. Úgy, hogy más szemében a szálkát, sajátunkban a deszkát sem. Meglepődünk? Fölösleges.

Mint közleményében írta, a Demokratikus Hálózat a rendszerváltás utáni történelmünk egyik legostobább lépésének tartja a Fidesz ifjúsági szervezetének “Gyurcsány a hibás”-kampányát, mert “még azt se tudják megmondani a jobboldali fiatalok, mi is a bajuk a miniszterelnökkel”.

A legostobább lépés az volt, amikor a vizsgaelnök mosolyogva a kezedbe adta az érettségi bizonyítványt. De félre a csúnya, cinikus megjegyzésekkel. Adósságspirál, stagfláció, ikerdeficit, passzív külkereskedelmi mérleg, strukturális munkanélküliség, alacsony bruttó bérek, magas adókulcsok, mélyszegénység, demográfiai katasztrófa, a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem szisztematikus leépítése, az ország morális és társadalmi hanyatlása, az egészség- és oktatásügy szétzilálása, növekvő bűnözési ráták országszerte. Íme. A lista (sajnos) szabadon folytatható – tessék, überdemokraták, ez a mi bajunk. És ehhez még jobboldalinak se kell lennem.

“Sajnos a Fidesz-Fidelitas korábbi gyakorlata alapján egyértelmű, hogy az ilyen jellegű negatív, agresszív lépéseiket követő morális felháborodást minden esetben figyelmen kívül hagyják. Ezért döntött a Demokratikus Hálózat úgy, hogy egy hasonló jellegű, reagáló kampányt indít ‘Stop Viktor’ címmel” – írta Galba-Deák Ádám.

Világos, kutyaharapást szőrével. Hiszen két rossz majdcsak valahogy jót eredményez, nem igaz? “Ezért döntött a Demokratikus Hálózat úgy, hogy egy hasonló jellegű, reagáló kampányt indít ‘Stop Viktor’ címmel” – barátaim az Úrban, pontosan ezért nem működik Magyarország! Itt már kétezer éve hat Csörsz átka: ha megdobnak kővel, visszadobjuk kettővel, vagyis jól bevett szokás szerint az a legbiztosabb, ha nem próbálunk párbeszédet kezdeményezni, hanem rögtön támadunk. Külön felhívnám a figyelmet a baloldalon igencsak elterjedt Orbánfóbiára is: az említett politikus tehet midnenről, ő az Antikrisztus, a megtestesült gonosz, a minderosszoka – annak ellenére, hogy közel hat (!) éve más a hatalom birtokosa.
A Demokratikus Hálózat akkor beszéljen morális felháborodásról, amikor tagjai meghallgatták a teljes, vágatlan öszödi beszédet, a trükkök százaitól az elkúrásokig, és kinéztek arra a pár tízezres tömegre, mely az utcákon tüntet 2006 óta. Ha erkölcsi válságot kiáltunk, máshol keressük a bűnösöket! Bár akik I. Ferenc főcsászár szavait a “legnagyobb igazságbeszédnek” (sic!) tartják, azok inkább ne keresgéljenek. (Megj.: a polgári kormány vezetése alatt csupán pár neonáci, illetve egy-két radikális baloldali gyökér tüntetett csekély érdeklődés mellett.)

Hozzátette: a “Gyurcsány a hibás”-kampány komoly társadalmi felháborodási hullámot váltott ki. (…) A Demokratikus Hálózat azt is követeli, hogy a Fidelitas írjon alá elvi állásfoglalást, hogy hasonló akciót a jövőben csak választási kampányokban indít, azon kívüli időszakban “nem sokkolja hasonló kezdeményezéssel a hazai közvéleményt”.

Kész. Itt kifordultam a székből a röhögéstől. Nem gondoltam volna, hogy a BTK-n már logikát sem tanítanak. Tehát. Próbáljuk sorra venni mindazt, amit kedvenc Hálózatunk akar, mond, tesz, tanít:

1. A Fidelitas szemét, mert sokkolja a bús magyar népet.
   • Ez nem helyes, mert mi vagyunk a demokrácia.
2. A nép felháborodott a Fidelitas matricáin.
   • Hiszen láttuk a tüntető tömegeket.
   • Ez nem helyes, mert mi vagyunk a demokrácia.
   • Vagyis kötelességünk matrica-ellenkampányt hirdetni.
   • Melyet persze mindenki üdvrivalgás közepette fogad majd.
3. Konklúzió: a Fidelitas a népet ezentúl csak választási időben sokkolhatja. Mi persze nem csak akkor, mert mi vagyunk a demokrácia.

Aki a fenti eszmefuttatásban és/vagy az idézett szövegekben megtalálja a tényleges igazságot (érvet?), az jelentkezzen, mert ingyen kap egy felfújható gumigyurcsányt.

Egyébként: Uram, borogass. Itt tartunk ma. Magyarországon. 2008-ban. Az Európai Unió közepén. A Hálózatok sűrűjében. És még mindig nem kell kávét innom, ha viccesen kunkorodó EKG-görbére vágyom.

Most csak röviden. Meg két ír történet.

Tény. Ritkábban írok. Ennek két alapvető oka van:
1. amiről írni szeretnék, arról nem tudok (“Nagyon fáj. Nem megy…” – Arany János);
2. alig marad időm a bejegyzések normális megszerkesztésére, szart pedig nem publikálok.
De nem adjuk föl ilyen könnyen! Lesznek új posztok, éppencsak lassancskán. Egy olvasói kérdésre válaszolva: igen, írok majd Grúziáról.

Most a beígért két történet. Mindkettő Andrástól származik (gyere már! ), mindkettő megtörtént (vagy igen keserédesen mutatja be a valóságot), mindkettő az írekkel kapcsolatos. Nézzük hát…

Az idei EMI-táborban egy erdélyi magyar riporter előadást tartott az ír republikánus ellenállásról. A beszédből nem maradhatott el a következő ankedota sem: történt valaha, hogy ez a magyar zsurnaliszta betért egy ír pubba Belfastban. A hangulat kitűnő volt, a kocsmázás hamarosan “zártkörű bulivá” változik. Jó ír szokás szerint előkerültek a bendzsók, gitárok, és a zenészek “elővarázsolják a kelta hangulatot”. (Jut eszembe, az idézeteket Andrástól vettem át.) Egyszercsak azt mondják a magyarnak, énekeljen valami szép magyar nótát. Az újságíró kiáll, és előad “egy szép mezőségi népdalt”. A siker nem marad el: “három köbméter Guinness kerül az asztalára”. Ezután elkezdik faggatni hősünket: mi a helyzet Erdélyben (a Mezőség Erdély egyik tájegysége), hogy élnek ott a magyarok, milyen viszonyban állnak a románokkal, elnyomják-e őket és hasonlók. A zsurnaliszta elmondja nekik, hogy legalább 1,5 millió magyar él ott, nincs önálló magyar egyetem, az önkormányzatok “a helységtáblákkal tökölésznek”, nincsen biztosítva rendesen a kisebbségi törvény stb. Erre az egyik ír megkérdezi:
- 1,5 millió? Itt [Észak-Írországban] a rohadék protestánsokkal együtt vagyunk ennyien, és ekkora a jogfosztottságotok? Hát mióta tart a polgárháború nálatok??
“Kicsit tragikomikus, nem?”. Kicsit. Igen.
A beszélgetés folytatódik. A magyar elmondja, hogy mi békével tűrünk mindent. Erre érdekes válasz érkezik ír részről: “ha pedig nem lesz konfliktus, akkor 3 generáció múlva eltűnik a magyarság”.

A másik történet szintén Belfastban játszódik. Egy állig felfegyverkezett IRA-katona bemegy a templomba, egyenesen a gyóntatószékhez. Letérdel, majd megszólal:
- Atyám, itt vagy? El szeretném sorolni a bűneimet. Sok évvel ezelőtt egy RPG-vel megöltem egy szakasz angol katonát. Meg szeretném bánni. Néhány éve lelőttem egy tisztet pisztollyal. Meg szeretném bánni! És most is egy halom angol katonával végeztem.
Erre a pap:
- Fiam, fejezd be a politizálást, és sorold a bűneidet…

Lehet gondolkodni, sápítozni, értelmezni, gyűlölködni. Elvégre nagy a szabadság.

Hogyan ismerjük fel a Közönséges embert?

(Ez a bejegyzés fikció. Bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve, amolyan ízetlen tréfa a sors részéről. Tényleg… De persze akinek inge, nyugodtan vegye magára.)

Közönséges ember (Homo vulgaris): feltehetően az értelmes ember (Homo sapiens sapiens) elkorcsosult alfaja, bár e hipotézis jelenleg is tudományos vizsgálat alatt áll. A közönséges ember ősei, evolúciós irányvonala eddig ismeretlen (bár amerikai kutatók feltevései szerint hippifosszíliákat kellene keresni).

Elterjedés térben és időben: a közönséges ember a bolygó bármelyik területén megjelenhet, ahol számottevő telekommunikációs lefedettség és/vagy elektromos hálózat található. Mivel a közönséges ember szervezete rendkívül ellenálló a külső, káros hatásokkal szemben, populációi hamar benépesítik az extrém környezeteket is, pl. diszkók, szennyezett városok, szemétdombok, kocsmák, paneldzsungelek, lakótelepek stb. A legelfogadottabb hipotézis a közönséges ember alfajjá válását a XX. század fordulójára datálja, de alternatív magyarázatok szerint az első csordák csupán a második világháború utáni posztmodern korszakban jelentek meg.

Külső ismertetőjegyek: a közönséges ember szívesen ölt magára olyan ruhadarabokat, melyek az értelmes ember számára “ízléstelen”-nek, “ocsmány”-nak és “hordhatatlan”-nak minősülnek. A feltűnő öltözék kellékei között találjuk pl. a kissé sörfoltos focimezt (ez feltehetően státusszimbólum, melytől gazdája még éttermekben és/vagy színházakban sem szabadul meg), a felmosórongyok textilanyagát megszégyenítő ócskaságot, a nőstényeken a „mini”-nek nevezett szoknyaváltozatot (egyes kutatások szerint ha a „mini” 2 centiméterrel rövidebb lenne, már övnek kellene tekintenünk!) stb.
A közönséges emberen gyakran megfigyelhetünk ornamentikus elemeket is: a gazdagabb egyedek már kihalt állatok szőrmebundáját, míg a szegényebbek nemesfém-hamisítványokból összeillesztett nyakláncokat, fibulákat, gyűrűket viselnek.

A szín rituális szerepet tölt be az alfaj tagjainak életében. Empirikus megfigyelések szerint minél színesebb a csorda egyik tagja, annál kevesebb élő idegsejttel, következésképp lassabb kognitív képességgel rendelkezik. Ezen „színes egyéniségek” a csorda vezető tagjai (gyakran tüzelő nőstények!). Ritka, védett példány az ún. fekete közönséges ember (Homo vulgaris subsp. schwarz), mely legtöbbszőr valamilyen szubkultúra (ld. lentebb) elkötelezett híve. Ezen egyedeket fokozott óvatossággal kell gondozni, etetni.

Belső vonások, viselkedésmintázatok: a közönséges ember nem képes befogadni az értelmes ember által teremtett kulturális, nyelvi, történelmi hagyományokat. Mivel alsóbbrendűnek, fölöslegesnek érzi magát fajtársai mellett, a közönséges ember kétféle, eltérő viselkedésmintázatot produkálhat: 1. ellenségessé válik, ekkor a „destruktív én”-je kerekedik felül, és a közönséges ember pusztítva, tombolva tör mindenre, amit az értelmes ember valaha is felépített vagy létrehozott (ez a magatartásforma különösen jellemző politikusaikra valamint az ún. „médiasztárok” kasztjába tartozó egyedekre); 2. magába fordul, vagyis a világot megkerülve teremt magának új valóságot – ekkor születnek meg az ún. szubkultúrák (közvetlen az ivarérett kor előtt, valamint az ivarérés alatt megfigyelhető sajátosság).
A közhiedelemmel ellentétben a közönséges ember nem képes írni-olvasni: analfabétizmusa alól csupán a televízió képernyőjén megjelenő figyelemfelhívó szövegek (pl. „Küldj emeltdíjas SMS-t, és vedd meg Te is!” ) és az utcán észlelhető reklámok (pl. „SZEX MOST, NEKED!”) képeznek kivételt.

Az alfaj tagjai számos, társadalmilag is fontos, a lustaság éa fölöslegesség érzetét eloszlató tevékenységet végeznek. A teljesség igénye nélkül pár ilyen központi elfoglaltság (az idézőjelek között a közönséges ember szavait olvashatjuk): „kijárni a szabadba” – vagyis olyan tevékenységek végzése a természetben, melyek mindenképpen az adott élőhely visszafordíthatatlan károsodásához vezetnek (pl. motorozás, autókázás védett területen stb.); „zabálunk” – a közönséges ember a populációjába tartozó más egyedekkel összegyűlve tetemes mennyiségű kőolajszármazékot (pl. „hambi” – hamburger, „hot dog” – virsli formájúra gyúrt kutya kiflibe zárva stb.) és folyékony szennyet (pl. „üccsi” – kóla) fogyaszt el; „kapcsódmábe a tévét!” – ezen tevékenység alatt a közönséges ember regenerálódik (vagyis megemészti a felvett táplálékmennyiséget), miközben kulturális szempontból felbecsülhetetlen értékű programokat (pl. Győzike show, valóságshow, háború élő adásban, vetkőzés élő adásban stb.) vetítenek megfáradt szemeibe (esetleg szemei közé); „bulizni akarok!” – főként nőstény egyedekre jellemző szófordulat, ekkor hím fajtársaikkal együtt meglátogatják a legközelebbi szórakoztató egységet (kocsma és/vagy diszkó); „engem utál a világ!” – ekkor a fiatalabb közönséges ember panaszkodik, mert eltört a gördeszkája, a nem kapta meg a hőn áhított harmadik mobiltelefont vagy csupán unja a céltalan, szánalmas létét.

Több szemtanú is állítja, hogy már láttott a közönséges ember kezében a heti moziműsornál bonyolultabb írást is (sőt, egyes feljegyzések még szépirodalmi műveket is említenek!), bár ezen források valóságtartalma kétségbe vonható. A kutatások befejezéséig az igazság a mítoszok homályába vész.

Nyelv és kommunikáció: a közönséges ember feltehetően az értelmes ember mindenkori nyelvének speciális, az idők folyamán degradálódott dialektusát beszéli. Ezen primitív nyelv alapszókincse ivarérett kor előtt kb. 250 egyszerű szót tartalmaz, de a szám a felnőtt évekre akár a 600-at is elérheti. A lexémák leginkább a kétségbeesés (pl. „nemmivótunk, biztosúr!”), csodálkozás (pl. „negeci, húbazmeg!”) és az ön- és fajfenntartás igényének (pl. „éhes vagyok, bazmeg!”) kifejezésére szolgálnak.

A közönséges ember nem használja a nyelv kialakult paradigmarendszerét, vagyis a képzők, jelek és ragok sokaságából csupán véletlenszerűen választ és használ egyet-egyet (pl. „öregecskedő feleségek”, „én tudnák egy olyant neked lopni”, „mos’ valami szart eszek”). A nyelv eredete vitatott, de feltehetően a multikulturalizmus és a globalizáció újabb és újabb jövevényszavakkal, szabályokkal gazdagítja az alapstruktúrát.

Különösen fontos szerep jut a közönséges emberek életében a metakommunikációnak, ezen belül a két legfontosabb sarokkövet a gesztusok (pl. karlendítés, „beintés” – fallikus szimbólum imitálása csupán a középső ujj felemelésével stb.) és arckifejezések (pl. grimaszok, hányás előtti/közbeni/utáni torzulások stb.) bonyolult rendszere adja.

A közönséges embertől kár kiforrott vitakultúrát, érveket várni (okait ld. lentebb). A történelmi leírások szerint a – közönséges ember által – valaha is használt legmeggyőzőbb érv a következőképpen hangzott: „ez nem így van, mert én ezt nem hiszem el”. Figyelem! A közönséges ember a második logikus érvünkre akár támadhat is, az agresszivitást pedig a „csordaszellem”, vagyis további közönséges emberek jelenléte fokozhatja.

Hit és tudás, kognitív képességek és erkölcs: az alfaj egyedei idegélettani okokból kifolyólag képtelenek a logika szabályszerűségeit betartani, következésképp a racionalitás teljesen hiányzik belőlük. A tudásukat feltehetően közvetlen tapasztalás révén, esetleg a médián át nyerik, vagyis deduktív gondolkodásra nem nyílik lehetőség. Behaviorista értelmezések szeint a közönséges ember csupán ösztönlény, mely az elemi érzelmek kimutatásánál többre nem képes: a erkölcs által vezérelt etika számukra ismeretlen fogalom.

Mindezek ellenére a közönséges ember egyéniségkultusza, egocentrizmusa hatalmas, melyhez a megfelelő ideológiát a neoliberalizmus és a radikális szolipszizmus biztosítja. Az alfajt ennek megfelelően nem (vagy csupán alig) jellemzi transzcendentalitás és a metafizikai absztrakcióra való hajlam, így a legtöbb közönséges ember ateista.

Szaporodási ciklus: a közönséges ember bárhol, bármikor, bárkivel/bármivel képes szexuális kapcsolatot létesíteni. A hímek esetében az aktust hangos bőgések (pl. „Gyeride, te kurva!”), területvédő jajkiáltások (pl. „Ez az én ribancom!”) és horkantások (pl. „Megb*szlak!”) követík, míg a nőstény felismerhetetlenségig eltorzult hangokat ad ki magából.

A szexualitás nemcsak a közönséges emberek egyéni életében, hanem a társadalmomban is központi kérdéssé nőhette ki magát. A televízió, a nyomtatott és elektronikus sajtó bármikor képes a fajfenntartásra utaló kép- és hanganyagot közvetíteni – természetesen a megfelelő pénösszeg fejében.

Természetes élőhely bemutatása: a közönséges ember szűkebb környezetét mindig saját szájíze szerint dekorálja. A berendezési tárgyakat a stílustalanság jellemzi: a falakon legtöbbször a már említett „médiasztár”-ok plakátjait (pl. együttesek, pornószínészek, focisták stb.) láthatjuk, a polcokat a giccs teljes arzenálja lepi el, a bútorok pedig a tömegízlés igényeit követik. A közönséges ember élőhelye más fajtársa számára lakhatatlannak bizonyul.

Reméljük, sikeresen bemutattuk a közönséges ember (Homo vulgaris) alfaját, ezzel is növelve az értelmes ember (Homo sapiens sapiens) elszaporodásának esélyeit!

Negyvenhét ronin

“I had no taste for defeat — much less victory — without a fight.” (Yukio Mishima)

Mikor a daimió elbukik, eléri őt a halál vagy a sógunnál kegyét veszti, a szamurájai roninná válnak. Ronin, vagyis magyarul: vándorló katona. A ronin tehát nem tartozik engedelmességgel, szolgálattal senkinek. A ronin a maga ura. A ronin életét egyedül a szamurájok etikája, a busidó szabályozhatja.

Negyvenhét lélek váltotta meg a roninok szabadságát. Negyvenhét lélek fizetett hűségével -a hűségért. A becsületért. A saját becsületükért, a daimió becsületéért. Pedig nem tartoztak engedelmességgel, szolgálattal senkinek sem.

A legenda szerint Asano Naganori fellázadt. De vajon miért? Edo palotájában az a hír járta, hogy a sógun megvonta előjogait. Vagy talán – fiúutód hiányában, örökös nélkül – megőrült? Az udvarnép tagjai közül csak Kira Yoshinaka ismerhette az igazságot. Ő volt a sógun első embere, akit Naganori megtámadt a Fenyők Ösvényén aznap éjjel.

Csendben várt a legmagasabb fenyő alatt, az árnyék sötétjében. Jobb kezében a halál irgalom nélküli jelszava: az acél pengén megcsillant a Hold sápadt fénye. Táguló orrcimpái, remegő ajkai mind a féktelen düh és bosszú belső ritmusát zengték. A távolban elnyúló árny-alak jelent meg – Yoshinaka kontúrja előbb az Ösvény legalsó lépcsőfokára, majd egyre feljebb és feljebb kúszott. Naganori torkában érezte dobogó szívét, mikor Yoshinaka a magas fenyő mellé ért. Első próbálkozás, egy döfés, a penge visítva metszi ketté Yoshinaka kimonóját. A hófehér lépcsőre pár vércsepp hullik. Naganori elvétette a támadást.

Másnap hatalmas tömeg gyűlt össze a palotában. Mindenki a szepukkót akarta végignézni. Naganori szepukkóját. Tudta jól, hogy Yoshinaka panaszt emel ellene. Tudta, miként rendelkezett a sógun a lázadó daimiókról. Az ítélet csakis halál lehetett. De miért szepukkó? Miért kell önkeze által a másik világba szenderülnie?

“kaze sasofu
hana yori mo naho
ware wa mata
haru no nagori o
ika ni toyasen”

Az utolsó verse. Halála még az arcára torzult. És csönd lett úrrá Edo palotáján…

Naganori negyvenhét szamuráj ura volt. Mivel lázadása főbenjáró bűnnek számított a sógun színe előtt, a katonái roninná váltak. Keserű ízű szabadság. Keserűbb, mint a szolgálaté. Egy évig bolyongott a negyvenhét kóbor lélek, faluról falura, szigetről szigetre. Tanultak, gyakoroltak – talán a daimiójuk emléke vezérelte tetteiket. Pedig már semmi sem kötelezte őket a hűségre. De mesterük bukását a saját bukásuknak érezték.

Egy év száműzetés. Egy év nélkülözés. Egy év gyötrelem. Egy év emlék.

Egy év alatt épült fel Yoshinaka új szálláshelye Edo palotájában – nem messze a Fenyők Ösvényétől, a cseresznyéskert mellett. A szóbeszéd szerint a sógun jutalmazta meg őt a lázadás leleplezéséért. Vagy talán váratlan örökség jutott Yoshinakának? Az épület mesébe illő pompájú lett. Az udvarnép naponta járt a csodájára. De Yoshinaka valamiért mégsem érezte otthonának a villát: a cseresznyéskertre nyíló ablakokon át minden éjjel besütött a Hold fénye.

Tél közepe volt. A cseresznyefák némán, kopáran álltak a kertben, csak a csillagok világítottak rájuk az égboltról. Yoshinaka az ablakban állt, oly némán, mint a fák a távolban. Tekintetével a Holdat kereste, de azt eltakarták a viharfelhők. Eső lesz, gondolta. Hirtelen szél támadt, mire Yoshinaka a kert végébe pillantott. Mintha árnyat látna a fák között. Szellem-árny, visszatérő lélek. A túlvilág hírnöke? Vagy bosszút kiáltó pokoli démon?

Hosszú percek teltek el, mire az árny eltűnt Yoshinaka szemei elől. A férfi többé nem akart Edo palotájában lakni.

De döntése – csupán a kétségbeesés utolsó, hiábavaló gondolata. Yoshinaka többé nem lehetett ura sorsának.

Szinte a semmiből előlépve, negyvenhét ronin szabadult a házra. Betörték az ablakokat, berúgták az ajtót, megölték az őröket. Yoshinaka egyedül maradt a negyvenhét roninnal. Naganori egy évvel ezelőtt elbocsátott szamurájai vissaztértek. Negyvenhét átkozott lélek. Negyvenhét hűségben fogant szent ítélet.

Nem tartott soká. Yoshinaka az első döfés után elvesztette uralmát teste fölött. Utána már nem érzett fájdalmat, nem érzett szenvedést. Csupán megnyugvást, egy jobb élet, egy új élet kezdetének felemelő lehetőségét. Bűnöktől megtisztulva.

Másnap a sógun emberei összegyűjtötték Yoshinaka merénylőit. Negyvenhét ajakról zengett a szó: “Igen, részt vettem a Kira Yoshinaka elleni vendettában.” Negyvenhét tekintet fürkészte a sógun ítéletét: “Szepukkó általi halál.” Negyvenhét lélek szabadult meg az iszony és az emlékek minden láncától.

Edo palotája ismét megtelt emberekkel. Paraszt és hivatalnok csöndben várta a negyvenhét ronin öngyilkosságát. Nem ült félelem a negyvenhét arcon. Számukra nem volt többé megaláztatás a szepukkó, a hasba döfött penge gyilkos érzése. Aznap negyvenhét sírt kellett megásni Naganori nyughelye mellett.

Negyvenhét lélek váltotta meg a roninok szabadságát. Negyvenhét lélek fizetett hűségével -a hűségért. A becsületért. A saját becsületükért, a daimió becsületéért. Pedig nem tartoztak engedelmességgel, szolgálattal senkinek sem.

(Robinak. Születésnapjára. Japános. A stílus a Gendzsit imitálja.)

Ad Perpetuam Memoriam… A. Sz.

“Nem a Birodalom tág határaihoz kell ragaszkodnunk, hanem szellemünk tisztaságához a megmaradt területen.”

Még ott állsz. Roppant termeted árnyát keresztüllengi a történelem zajos gépvihara. Tekinteted az Ég felé emeled – el nem oszló, vörös felhők. Szemed világa maga lesz a féktelen tűz, ajkad parázslik, homlokod szikrát vet, amint végigpillantasz századunk Édenkertjén. Az egykor virágzó tájat ma lövészárkok mélyen szántott barázdái csúfítják, a Tudás Fája csak egy őrtorony a távolban, az ember pedig… Az ember? Számadat, üzemanyag, lábjegyzet, puskapor, salak.

“A föld csodálatos, áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével.”

Lassan megindulsz, amerre a barakk körvonalát sejted. Már a napfény se érheti a lábad alatt porló anyaföldet. És a történelem ismét színpadot vált a rémület színházában: most hóban taposol, ócska viharkabátodon át sovány testedbe vág a jeges fuvallat. Egy napod, ez a napod – az örökkévalóság iszonyával mérhető. Már tisztán látod az elhurcoltak körvonalát, de látod az őröket is, kezükben a fegyverekkel. Kölcsönös félelem elítélt és hohéra között. Hát így múlik el világnak dicsősége. Tekinteted még mindig lángol, talán új tüzet gyújthat a barakkok mélyén a grúz parasztnak, a magyar bakának, a kirgiz festőnek, az ukrán éhezőnek, a lengyel papnak. Ajkad ívéről felparázslik a szó, amint a világ üzenetét suttogod a pillanatnyi csendben. Mint a vesztett csatából hazatérő utolsó katona: remények nélkül, de büszkén.

“Bármihez fogjunk, bármin gondolkodjunk mai politikai életünkben, senki sem számíthat semmi jóra mindaddig, amíg könyörtelen akaratunk pusztán az érdekeink után lohol, nem törődve nemhogy az isteni igazsággal, de még a józan erkölccsel sem.”

Pedig még itt jársz. A te jajszavad hallatszik a kínzókamrák sötétjéből, te állsz helyettünk a zsoldosok fegyvercsöve előtt, a te arcod ütik puskatussal a gulágok erőltetett menetében. A bűn, az eredendő bűn: Isten palástja alatt az ember állattá lett.

Tudtad jól, hogy eljönnek érted. Tudtad, hogy egyszer úgyis elpusztítanak a szigeten.

Próféta voltál, a történelem mártírja. Ezért kell most meghalnod: hogy újra feltámadhass.

A Turulról.

(Fanninak. Andrásnak. Mindenkinek.)

“Sólyom-ábrázolást találunk egy Noin-Ula-i szkíta szőnyegen, az issziki halomsír egyik halottjának övén, egy Kr.előtti 1200-ból származó mezopotámiai kődoboz tetején, egy Kr.utáni II. századi párthus király szobrán, egy VII. századi szászánida ezüsttálon és még sok tárgyon. Ott találjuk a hunok címerein, az avarok szíjvégein (keceli lelet), a honfoglalás kori rakamazi tarsolylemezen, hajkorongokon, gyűrűkön és a magyar királyok első címerszerűen ábrázolt szimbóluma is a turul volt.” (Dr. Kiszely István)

A XIX. század nacionalista mozgalmai nyomán Közép-Kelet-Európában ismét megkezdődhetett a nemzeti gyökerek keresése, kutatása. Számos magyar költőnk, íronk, nyelvészünk, történészünk és társadalomtudósunk vette vállára a magyar nemzet eredetének problémáját, melyről az évszázados Habsburg szellemi elnyomás mellett alig lehetett hiteles információt gyűjteni (legszebb példa erre Reguly állítólagos bécsi ügynöksége, valamint az ún. finnugor elmélet felállítása is).

Ahogy a cím is jelzi, eredetünk etnográfiai-nyelvészeti-történelmi kezdeteiből most “csak” a Turul szerepét vizsgáljuk meg. Írásom vázlatszerű, inkább gondolatébresztő, semmint tudományos tanulmány értékű.

A Turul az eddig ismert, kanonizált eredetmondánk – ha úgy tetszik, mitológiánk – ősi totemállata. Máris magyarázatara szorul két fogalom: a mitikus “kanonizálás” és a totemizmus. Ez előbbi lényegében az eddig (!) alaposan feltárt, írásba foglalással összegyűjtött, megfelelő kritikával és irodalommal rendelkező eredetmítoszaink összességét jelenti. Emese álma, a Hunor és Magyar története a Csodaszarvassal – mind része az erdetünket, gyökereinket magyarázni kívánó, irodalmi igényű alkotásoknak. Érdekesség, hogy a herderi jóslat után Magyarországon ezek a történetek kerültek művészeink számára a középpontba: Arany János például a Kalevalához hasonló, valóságos “nemzeti eposzt” álmodott meg (ennek lett volna a része a Buda halála című egyedülálló eposza), de ez halála miatt sosem készülhetett el. A “kanonizálás” tehát több évszázados folyamat, mely ma sem teljesen befejezett. Pontosítanék: egyes történészek ma már szeretnék befejezettnek tudni – ugyanis érzik az ún. finnugor elmélet (származás szerint uráli, de legfeljebb obi-ugor törzsek keveréke a magyar) alkonyát. Térjünk át a másik fogalomra! A totemizmus az ún. animizmus sajátságos formája, melyben a totemnek választott élőlény (közép-európai, sztyeppei és északi törzseknél ez leggyakrabban valamilyen gerinces állat, míg az Újvilág indiánjai között megtaláljuk a növények és gerinctelen élőlények imádatát is) a teljes nemzetséget vagy törzset óvja a “gonosz démonoktól”, vagyis – szekulárisan – a külső támadásoktól, bajtól, rossztól, továbbá a totem képes a saját erejét, esszenciáját (ún. lélekerejét) a “védelme” alatt álló embereknek átadni. A totemizmus azért lehet az animizmus speciális változata, mert míg az animizmus a természeti létezőket különféle, de egyenrangú, ún. szellemlélekkel ruházza fel, addig a totemizmus a törzs vagy nemzetség számára fontos élőlényt részesíti előnyben, vagyis kiemelkedőbb szerepet tulajdonít a totem lelkének.

Az ősi magyar hitvilág totemei között találjuk a szarvast, a turult, a griffet, az oroszlánt és a lovat. A totemek közül a turul jelentette a férfi principiumát (Kiszely), vagyis – a jungiánus “mitologikus” archetipizálás fogalmi kategóriáit használva – ez a madár nemzetünk számára az “ideális férfi” eszményét szimbolizálta. Mese- és mondavilágunk közvetlen bizonyítékokkal szolgálhat erre a feltevésre, hiszen például Emesét álmában turulhoz hasonló madár ejti teherbe (erről később még lesz szó). A totem “férfias” szerepéről Kézai is megemlékezik Gestájában: a koronás fejű turul mint a magyarság hadijelvénye szerepel Attila hun királytól Géza fejedelemig. A turul tehát az eszményi, a követendő, a szakrális értelemben vett tökéletes toteme lett.

Történészeink a mai napig nem jutottak dűlőre a turul biológiai besorolását illetően. Egyes elképzelések szerint a mondabéli turul az altaji havasi sólyommal (Falco rusticolus altaicus), esetleg a kerecsensólyommal (Falco cherrug) azonosítható, de a turult értelmezték már kormoránként (Phalacrocorax carbo), sőt nemes kócsagként (Egretta alba) is (az utóbbi kettő madár azonban nem ragadozó, holott a turul anatómiailag oda sorolható). Maga a “turul” szavunk feltehetően török (csuvas-török) eredetű. Nyelvileg a mongol-török eredetű csagatáj törzs togrul vagy turgul szava – mely vadászsólymot jelent – hangzása közelít a magyar kifejezéséhez. Érdemes tudnunk, hogy az ősi magyar nyelv három szót ismert a sólymok különböző fajtáira: a kerecsen, a zongor (feltehetően ebből származtatható a Zsombor név is) és természetesen a turul szavakat. Azonban láthatjuk: teljes bizonyossággal nem dönthető el, hogy az eredetmondánk turulja sas vagy sólyom. A mítoszok értelmezése alapján egyesek szerint sasról van szó, míg a nyelvi bizonyítékok a sólyom jelentés mellett szólnak.

Nézzünk pár történelmi forrást! Anonymus Gestájában a következőket olvashatjuk (kiemelés tőlem):

“A nyolcszáztizenkilencedik esztendőben Ügyek (…) nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentu-mogyerben Önedbelia vezérének Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

Idézem az eredeti, latin nyelvű szöveg ide vágó részét is (kiemelés tőlem):

“Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit…”

Az eredeti, latin szövegben tehát nem turul és nem héja-forma madár, hanem ölyv (astur) szerepel. A későbbi korok értelmezései azonban a madarat a turullal azonosították. A Kálti-féle Képes Krónika szerint:

“Álmos vezér anyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett, méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak…”

Ahogy ígértem, próbáljuk meg értelmezni azt a mítoszt, melyet a népnyelv csak “Emese álmának története”-ként ismer. Emese gyermeke test és vér szerint Ügyek (Ugek) vezéré volt, így az álmában érkező turulmadár (a totem-ős) csak ennek az apaságnak az érvényét erősítette meg. A totem lélekerejének átadása az szimbolizálja, hogy a fiúutód az őseire hasonlító, de náluk nagyobb hatalmú fejedelem lesz. A “méhéből sebes patak fakadt” metafora magyarázatát a belső-ázsiai, sztyeppei népek hitvilágában találhatjuk: a víz a hatalmat jelöli. Az álom-történet tehát tipikus dinasztikus eredetmonda, melynek lényege, hogy a születendő utódokat és a még nem létező dinasztiát előre magasztalja (Kristó).

A turul honfoglalás-mítoszunkban is fontos szereplő. A madár vezeti Levédiából egészen a Kárpát-medencéig eleinket, sőt: egy fejedelmi álomban a magyarokra támadó sasszeű lényeket is széttépi, így (principiumának megfelelően) a védelmet is biztosítja a törzseknek.

* * *

Végezetül érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy vajok kiknek és miért szúr szemet a több ezer éves mitikus totemállatunk? Kik és milyen alapon merik a történelmet immár sokadjára átírni, félremagyarázni, gyűlöletkeltőnek nevezni, holott tudásukat legfeljebb zugtörténészek laikus írásaiból merítik? Elképzelem, amint a következő avar sírt valamelyik über-bürokrata visszatemetteti, mert az övcsaton Griffet látott, és ő arról tudja, hogy az gonosz, mert azt mondták neki az egyetemen vagy azt látta filmen. Szomorú, de még ez is bekövetkezhet: a politika felülbírálja a történelmet és a tudományt, mert csak. Mert az kifizetődő, mert az toleráns, mert az profitképes. Ezek után nem kell csodálkozni, ha a műveletlen megélhetési gyűlöletkeltők ostoba panelproletárok “békés többség” (utálom ezt a szóvirágot) által “neofasisztanyilasnáci”-nak bélyegzett emberek kimennek, és megvédik a nekik fontos jelképeket.

“Csatavesztés jele, ha turulos zászló nem lobogott vígan, hanem a rúdjára lefüggött.” (Arany János)